Legyen szó akár házi rendezésű, akár nyilvános bálról, az Osztrák-Magyar Monarchia korszakában a bálozás és vele együtt a báli etikett a fénykorát élte. Szigorú öltözeti és viselkedési szabályok voltak érvényben arra vonatkozólag, hogyan kellett az egyes alkalmakon megjelenni, ki-kivel, miről és hogyan társaloghatott, táncolhatott és étkezhetett.
És jaj volt annak, aki ezeket a szabályokat megszegte!
„Nő, de főkép leány, bálban soha se tüntessen ki senkit. Egyformán szívesnek kell lennie mindenki iránt s mindig szem előtt kell tartania azt, hogy az avance-ok épen nem vonzzák, de sőt elriasztják a házasulandó fiatal embereket, kik már úgyis hajlandók a bizalmatlankodásra. — S azután tudvalevő dolog, hogy a kínált árucikk mindig veszít értékéből.”
Az illendőség pedig az öltözetnél annyit tesz, mint összhangban állni nemcsak „alakunkkal, korunkkal és egész lényünkkel, de állásunkkal és körülményeinkkel, valamint azon alkalommal is, melyen viseljük”. Ez az állítás ma is megállja a helyét.
A házi bálok rendezése kapcsán az etikett könyvek az is előírták, hogy csak a „fal mentén helyeztetnek el székek és alacsony díványok”. A terem sarkait és az ablakmélyedéseit virágokkal illő díszíteni és a világításnak vakítónak kell lennie. Az étteremben szükséges egész nap fűteni, hogy egyforma kellemes meleg idéztessék elő, hogy a kivágott ruhában és cipőben érkező táncosnők meg ne fázzanak. 9 órakor kellett felkapcsolni a csillárokat (lámpának bálban nincs helye) és meggyújtani fali gyertyákat.
Ahogy a nagy estélyek alkalmával is, a vendégek fogadása a háziasszony feladata volt, aki az első teremben, közel az ajtóhoz állva üdvözölte a meghívottakat s ott áll mindaddig, míg a vendégek legnagyobb része meg nem érkezett.
Házi bálokban szükségtelen volt a bemutatás, mivel a háziak csak olyan vendégeket hívtak meg, kikkel a szigorú etikett szerint is bátran táncolhatnak a hölgyek.
Az első szünórában rendszerint frissítőket, narancslevet, limonádét, fagylaltot vitt körbe az inas, akit egy másik üres tálcás követett, hogy a kiürített poharakat és csészéket összegyűjtse. A „vacsora lehetett buffet, vagy álló vagy ülő souper, mint azt a nagy estélyeknél”. Fagylalt, bonbonok, pezsgő és szivar bőségben voltak jelen mindig.
Gondoskodni kellett megfelelő számú cotillon-jegyekről, (cotillon: „Franciaországból származó társastánc, mely nagy körrel (ronde) kezdődik és végződik; többféle táncrészekből (figure) áll, és lezárja a bált. Nálunk a táncrészei a következők voltak: 1. Lassu séta, 2. Kereszt lejtő, 3. Beálló, 4. Hegyező, 5. Szapora, 6. Kivilágos kivirradtig.”) és friss virág-csokrokról is a háziasszonynak, „ki inkább ne is adjon bált, ha ki nem békült azon eszmével, hogy az ilyen mulatság nagy költséggel jár.”
A nyilvános bálok előkészítése szintén összetett folyamat volt. Legelőször a rendezőséget választották meg: elnök, másodelnök, választmányi tagok és pénztárnok, s ezek azután a lady patronesse / patronessek
A bálok nagy része jótékonysági célt szolgált, mely tényt rendre feltüntettek a meghívón: a hivatalos belépőjegyek ára mellett történő további felülfizetések elfogadásával. Elegáns megoldás.
És hogy mégis hogyan illik a képbe a dominó?
A Bespoke Magazinban erre is választ kapnak.
Teljes cikk: http://bespokemagazin.