Volt idő, mikor még az udvari kamara pályáztatta a kizárólagos engedélyt egy-egy bál megrendezésére. És ez nem bárhova szólt: csak a tartományi fővárosokra. És nem is akármikor: csak Vízkereszt és Húshagyó kedd között – olvasható a Tánczrendek c. könyv hasábjain. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a táncalkalmak kialakulásának körülményei és szervezettségük intenzitása alapján különböztethetők azok típusai. A hagyományos keretek között spontán létrejövő táncalkalmaknak az alkalmi összeállástól a szervezettebb formákig számos változata lehetséges. Rendszerint vasárnap délután kezdték és este fejezték be.
A bálok mindig szervezettek voltak és ez formaságaiban is megmutatkozott; általában este, néha délután kezdődtek és reggelig tartottak. Nálunk a táncalkalmak e típusa a 17–18. sz.-i francia (XVI. Lajos) és Nyugat-európai udvari, arisztokrata bálok mintájára alakult ki, amelynek ceremóniás feszességét a polgárság is átvette, majd közvetítette a parasztság felé. Részben a spontán, de a szervezetten megrendezett táncalkalmak nagy részét is a gazdasági, családi élet és a naptári év szokásai alapján csoportosíthatjuk. Munkához fűződő táncalkalmak: aratóbál, kalákatánc, szüreti tánc, taposóbál stb. Családi élet szokásaihoz fűződő táncalkalmak: keresztelő, kézfogó, lakodalmi táncok stb. Naptári év különböző napjaihoz fűződő táncalkalmak : búcsú, farsangi bál, húsvéti bál, karácsonyi tánc. Táncolni tehát tudni kellett. Jól. Legalábbis igen hasznos tudomány volt azoknak az uraknak, akik ily módon szerettek volna ismerkedni vagy éppen jó benyomást tenni a választott hölgyre. De nem volt ám mindegy, hogyan!
Természetesen a táncosokra és táncosnőkre éppoly szigorú illemszabályok vonatkoztak, mint a korábban itt megjelent „Csin, dominó és etikett” c. írásban is bemutatott bálok szervezőire és a nem táncoló báli közönségre egyaránt. Felelevenítésképpen és a fenti cikk folytatásaként: mind a fővárosban, mind vidéken sorra rendezték az előkelő főúri magánbálokat, a nyilvános bálokat és a nagy estélyeket gyakorta neves szállodák dísztermeiben, a különböző egyesületek, úri casinók, illetve az egyes foglalkozáscsoportok által jórészt jótékonysági céllal szervezett bálokat vallási ünnepek, kiemelt névnapok alkalmával is, valamint a tánccal egybekötött ismerkedő esteket és táncvigalmakat.
Alább a Gyönki Casinó meghívója, a Foederatio Emericana Pécsi Kamarája Táncos estre szóló meghívó 1932-ből, valamint egy 1923. évi meghívó a Royal Nagyszállodában rendezett tánccal egybekötött összejövetelre.
A társas események elengedhetetlen kelléke volt az ún. tánczrend, azaz a díszes, notesz formájú miniatűr programfüzet, amelyhez ceruza is tartozott, hogy a táncok – például a csárdás, keringő, lengyelke, négyes vagy a tipegő – felsorolása mellé bejegyezhesse a nevét az a gavallér, akinek a hölgy a táncot odaígérte.
Tánczrendek.
Csinos miniatűr történelem-darabkák. Ceruzás bejegyzésekkel gazdagított korrajzok. Színes apró társadalom-tükrök, melyekből felsejlik a korabeli társadalmi események hangulata. Mint az korábban írtuk, a hivatásbálok közül messze kiemelkedett a jogászbál, amely ma is nagy népszerűségnek örvend.
Alább egy 1884-ből származó míves táncrend látható Márton Alajos császári és királyi udvari szállító keze munkáját dicsérve:
Az 1800-as évek közepétől az 1930-as évekig tartó időszak báli emlékeit őrzik ezek az apró méretű kellékek. Sok közöttük a fémmel kombinált, korabeli tárgy miniatűr modelljét formázó darab, valamennyi igen szép kidolgozású, jó állapotú. A táncrendek sajátossága, hogy akár figurákkal díszítettek, akár könyv alakúak, a bált adók jelvényeit viselik. Egyiken-másikon a rendezők névsora is olvasható. A táncrend tartalmazza a “szünóra előtti” és “szünóra utáni” táncok sorrendjét, nevét.
Alább egy 1885-ből származó díszes textilborítójú könyvecske Pécsről:
A táncrend része volt egy kis zsinórón függő akasztó is, mellyel a hölgy ruhájához vagy legyezőjéhez lehetett rögzíteni. Az apró ceruzát kapocs rögzítette. A bálba érkező hölgyek általában a bejáratnál, tálcára rendezve vehették át a táncrendet, – esetenként az ünnepi vacsora menükártyája mellé tették, – vagy már a bál megrendezése előtt átadták, elküldték a hölgyeknek. Az első fennmaradt táncrend egy bécsi juristabálról származik, az 1830-as évekből, Magyarországon az 1840-es évektől tudunk táncrendekről. Hazánkban a táncrendek leggazdagabb gyűjteménye (217db) az Iparművészeti Múzeumban található, emellett nagyobb gyűjtemények Bécsben, Hamburgban, Braunschweigben közgyűjteményekben és német magángyűjtők tulajdonában vannak.
A XIX. század utolsó harmadában és a század fordulóján olyannyira közkedvelt tárggyá vált a táncrend, hogy a díszműiparosok, könyvkötők, ötvösök hada foglalkozott táncrendek készítésével. Többnyire jelezték alkotásaikat, így tudunk számos alkotóról, akik Budapest belvárosában készítettek táncrendeket: Marton Alajos, Morzsányi József voltak a legnevesebbek. Az 1880-90-es években a mesterek szinte versengtek egymással, túlszárnyalva egymást merész ötletekkel, kimeríthetetlen fantáziával.
Érdekes látni, hogyan változtak a táncrendek mind megjelenésben, mind tartalomban a különböző rendű és rangú eseményeken az idők során.
Látható, hogy sok esetben számos mesterség összefogásával készült egy-egy táncrend, hiszen azokat a legkülönfélébb anyagokból készítették: töredékük készült csak papírból, azon túl ötvösműves darabok, zománcmunkák, bőrből, selyemből, bársonyból, fából készült mesterművek is találhatók közöttük.
Teljes cikk a Bespoke Magazinban itt: http://bespokemagazin.hu/